Pisa-i fél órás kalandom

Pár éve jártam Luccában egy konferencián, de olyan későn érkeztem és olyan korán indultunk haza, hogy pár fotónál többet nem sikerült lőnöm, és a kis kastély belső elrendezése és az udvar dzsungelszerű kertje a két emlék ami belém ivódott. Másnap viszont kértem vendéglátómat, hogy Pisa felé a repülőtérre álljunk meg a toronynál.
- Nem! - mondta ellenvetést nem tűrő hangon.
- Miért? - kérdeztem szőke, tündibündi hangon.
- Mert elkésed a repülődet. - mondta az én drága olasz barátom, aki csak hírből ismeri a pontosságot és mindig van ideje meginni egy ristrettót a nap bármely szakában, és A pontból B pontba úgy jut el mint egy Forma 1-es autóversenyző.

Csilingelő hangomnak, ellentmondást nem tűrő felvetésemnek, hogy akkor maradok, vagy Alex jókedvének tudható be, de leparkoltunk egy viszonylag árnyékos helyen az Arno folyó partján, és a tény hogy a repülőtér nincs messze a várostól, és majd csak azt kell kitalálnunk hogy melyik hídon menjünk át az Arnón, bevágtattunk a kőfallal körülvett káprázatba.

Ezek a kultikus helyek mindig megállítanak egy pillanatra mielőtt meglátom vagy felismerem és felfogom valóságukat. Megmondom mért szeretem Pisát. Lassan 1000 éve kezdték építeni a híres ferde tornyát pont augusztus 9-én, ami az én születési napom. Itt született Galileo Galilei és kedvenc matematikusom, aki az egyetlen akinek a tézisét értem és ismerem, Fibonacci, és kedvenc operaénekesem Andrea Bocelli.

Amikor beléptem a kapun, mintha egy másik világba léptem volna. A fű zöldebb, az épületek vakítóan fehérek, és egy olyan tér tárult elém, amilyen nagyságút talán Párizsban láthattam, az ottani mega konstrukciók hétköznapi formájában. 

A Piazza dei Miracoli, a Csodák tere elnevezés találó. Rajta a ferde torony, ami tényleg ferde, a kápolna és a temető. Úgy illeszkednek egymás mellé, mintha véletlenszerűen dobálták volna őket a zöld gyepre. Nincs koncepciójuk a maga mértani és akkurátus valóságában. Talán a torony ferdesége borítja föl az összefüggési kapaszkodókat.

Igen, dőlök a képpel én is, mindegyik fotó ferde szöget zár be, olyan ez mint amikor bennrekedünk egy felborult autóban. 

Mielőtt bemértem volna a dőlésszöget és egy fotó kedvéért kitámasztottam a tornyot, mintha tőlem függne időtállósága, nem nagyon értettem a sok embert, akik különleges pózban pantomim mozdulatokkal tenyérrel oldalra matattak a nagy semmibe. Később, itthon jöttem rá hogy ők is mind meg akarják menteni a tornyot, és olyan védjegy ez már egy fotón, mint az összecsippentett hold vagy a naplemente a tengerparton.

Pisában és az egész Toszkán régióban, de talán Olaszországban a keskeny utak még az etruszk időkből valók vagy a római út hagyományát őrzik, így viszonylag gyakoriak a dugók. Hogy melyik hídon menjünk át az Arnón a repülőtérre, pénzfeldobással döntöttük el. A legközelebbin.

Kívánom hogy mindenkinek legyen egy megtartó, megmentő, kitámasztó Pisa-i ferde tornyos képe.